Nagycsoport

Óvónő

Nevem Ugron (szül. Eőry) Katalin. 1965. június 18-án születtem Déván.

Szüleim szeretete, vidámsága, mindenki felé megnyilvánuló segítőkészsége, nagymamám szelídsége, sugárzó hite, tanár nagybátyáim korrepetálásai a magyarigeni vakációk alatt, a gyermekkorban szerzett és átélt számos tapasztalat, olyan útravalóval tarisznyált fel, aminek morzsáiból még mindig van mit csipegetni.

Bár érdeklődési körömtől és természetes adottságaimtól nagyon messze állt a mechanika szak, nem lévén más lehetőség, a megye egyetlen magyar osztályában érettségiztem, az akkori dévai Építészeti Líceumban.

1984-ben jöttem férjhez Marosvásárhelyre, két fiam született, akik immár 25 illetve 27 évesek.

Műszaki tervező- rajzolóként dolgoztam 10 évig. Mindez idő alatt, a gyermekeim nevelését és nem a munkámat éltem meg hivatásként. A ’89-es fordulat, mint annyi más ember életében, számomra is változást hozott: 1992-ben munkanélkülivé váltam.

Barátnőm bíztatására jelentkeztem óvónői helyettesítő vizsgára. Az 1994-1995 tanévben vette kezdetét pedagógusi pályafutásom. A gyermekek iránti szeretet és őszinte érdeklődés segített kezdetben áthidalni a szakmai tapasztalatlanságot. Az óvodáskort a gyermekkor aranykorának nevezi a szakirodalom és én azóta is szeretek az „aranykorban” élni.

Szeretettel és hálával gondolok mindazokra, akiktől elleshettem a mesterség csínját-bínját. Kezdetben helyettesítő óvónőként Csejden és a mostani Méhecske napköziben, majd a főiskola elvégzése után, címzetesként a 6-os Napköziben dolgoztam, innen jöttem át a Református Kollégium óvodájába.

Sokszor eszembe jutottak egykori, kisbaconi születésű tanító nénim szavai, aki már kisgyermek koromban pedagógusi pályára szánt engem. Az egykori körülmények nem kedveztek, hogy indulásból erre a pályára lépjek, de amint megtettem, tudtam, végre jó úton járok. Sokszor, sokféle helyzetben megtapasztaltam azt, hogy a gondviselés „hátszele” megsokszorozta egyéni igyekezetemet, ennek tulajdonítom jelenlegi helyemet is.

Abban a kiváltságos helyzetben voltunk kolléganőmmel együtt, hogy tanúi lehettünk annak, ahogyan ez az óvoda felépült. Az üres falak és tátongó ablaknyílások közé képzeltük el mindazt, ami most itt van.

Együtt épülünk azóta is mindannyian a munkaközösséggel, a gyerekekkel, a szülőkkel abban a lelkiségben, amit a keresztyén óvoda biztosít számunkra.

Mottóim:

„ Az elfogadás olyan, mint a termékeny talaj,

ami lehetőséget ad az apró mag számára,

hogy azzá váljon, amivé fejlődni képes.

„Minél jobban ismerjük a gyermeket, annál jobban megértjük, minél jobban értjük,

annál inkább szeretjük, annál jobban elfogadjuk,

s így annál hatékonyabban tudjuk majd nevelni.”  (Nagy László)